A magyar opera 20. százada – interjú Karczag Mártonnal, az Opera főemléktárosával

Kérdező: Szabó Zoé Júlia

Simándy József, a verseny névadója, a 20. század egyik legnépszerűbb és legkeresettebb énekművésze volt. De milyen is volt ez a kor, melyet nevével fémjelezett? Milyen hatással voltak a háborúk az operaszínpadok működésére? Kik voltak a műfaj jeles alkotói, előadói? Mit hozott a disszidálási korszak az Operának? Karczag Mártont, az Opera Emléktárának vezetőjét kértük fel az alábbi kérdések megválaszolására.

Karczag Márton

Mi a helyzet az 1910-es és 20-as években a magyarországi operaszínpadokon? Milyen operavilágba születik bele Simándy? Kik a népszerű szerzők, mi áll a színházak repertoárján, melyek voltak a meghatározó új művek?

Simándy születése évében 1916-ban, még él és alkot Puccini, Mascagni, Leoncavallo, Richard Strauss, vagy d’Albert, a századforduló nagy operareformátor generációja. Lehár Ferenc és Kálmán Imre népszerűségük csúcsán állnak, Hubay Jenővel és Dohnányi Ernővel egyetemben. Eközben Bánffy Miklós gróf 1917-ben bemutatja A fából faragott királyfit, egy évvel később pedig A kékszakállú herceg várát. Nyilvánvalóan mindkét Bartók-mű „korán” érkezett Pestre, a közönségnek csak igen szűk rétege volt ekkor kész a befogadásukra. A színház mindenkori vezetősége elsősorban a bécsi Hofoper műsorát figyelte: ha egy-egy bemutató sikeresnek bizonyult ott, a művet jó eséllyel érdemes volt áthozni Pestre is. Az Operaház repertoárjának zömét Wagner és a veristák tették ki, a francia művek lassan eltűntek, Mozart és Verdi újrafelfedezéséért Bánffy és Hevesi Sándor indított csatát éppen a világháború előtti években. Jellemző azonban, hogy ez a rácsodálkozás mai szemmel igen szűk keresztmetszetet ölel fel, Mozartnak mindössze négy és Verdinek is csak öt operáját adták.

Mi a társadalom viszonyulása ekkor az operákhoz, az Operába járáshoz?

Mai szemmel nézve igen furcsa bérleti rendszer uralkodott az Operaházban egészen Radnai Miklós 1925-ös igazgatói színrelépéséig. Páholyt, vagy széket egész évadra, vagy páros-páratlan napokra lehetett bérelni, úgy, hogy az előadás reggeléig kellett jelezni a bérlőnek, hogy igényt tartanak-e az adott este a helyeikre, vagy a színház szabadon használhatja azt Ez persze azt is jelenti, hogy meglehetősen szűk réteg érdeklődött a műfaj iránt. A született-, illetve pénzarisztokráciának természetesen illett páholyt tartani és időnként meg is jelenni, de az operaértők csoportja nem lehetett túl nagy. Miután szociológiai felmérések nem készültek ekkoriban, pusztán a sajtóra és visszaemlékezésekre támaszkodva lehet némi halovány képet alkotni az Operaház egykori közönségéről. A polgári létforma természetes velejárója valószínűleg Radnai igazgatásához köthető. A színház az ő szerteágazó építőmunkájának köszönhetően érte el méltó rangját nemcsak itthon, hanem külföldön is.

Ki volt akkoriban, a 20. század első évtizedeiben, egy fiatal kezdő operaénekes példaképe? A 20. század elején mely elismert énekesekre néztek fel a fiatalok?

Hogy egy énekesnek ki a példaképe, az csak ő tudja megmondani. Ha tettek ilyen nyilatkozatokat, azt a napi sajtóból lehet kibogarászni. Ne feledjük, hogy ekkoriban nemcsak a képi, de a hangrögzítés is gyerekcipőben járt, a rajongás tárgyát élőben, a színpadon kellett látni estéről-estére. Maga a sztárkultusz ekkoriban nem volt jellemző az Operaházra. Inkább jelentős művészei voltak, mint sztárok. A Wagner-tenoristák Georg Anthesért és a botrányairól híres Karel Burianért rajongtak. Az első 20. századi értelembe vett magyar operaénekes sztár Szamosi Elza volt. Nemcsak jó időben és jó helyen bukkant fel, hanem szerencséje is volt. Ösztönösen ráérzett arra a modern nőtípusra, melyet az akkor elképesztően népszerű, kortárs (!) komponista Puccini könnyfakasztó operáiban ábrázol. A színház koloratúrcsillaga Sándor Erzsi volt, aki felvételei alapján a világon bárhol megállta volna a helyét, ő mégis úgy döntött, nem hagyja el Budapestet. Munkásságát ennek ellenére Bécsben is sokra tartották, ő az egyetlen magyar császári és királyi kamaraénekes.

1916 Simándy születési éve, nagyban dúl az első világháború. Hogyan hat ez a színpadokra?

Szokták mondani, hogy háborúban hallgatnak a múzsák – ez azonban koránt sincs így. Az I. világháború kitörése után 1914 szeptemberében nem nyitottak ki a színházak, nem is nagyon tudtak volna, hiszen a férfiak zömét besorozták. A javuk viszonylag gyorsan visszaszivárgott a hátországba… Bizonyára a hadvezetés is felismerte, hogy az énekeseknek több hasznát veszik eredeti munkakörükben, így az Operaház is meg tudott nyitni 1915 márciusában. Eleinte csak heti három előadást tartottak, de – a vezetés számára is meglepő módon – akkora volt az érdeklődés, hogy csakhamar naponta megtöltötte teljesen a közönség a színházat, amire korábban is ritkán volt példa. Érdekesen alakult viszont a műsorrend. Egy ideig ugyanis a sajtó igen nagy felháborodással vette tudomásul, ha ellenséges – értsd olasz vagy francia – műveket tűzött műsorára a színház. Különösen, ha olyan élő szerzőkről volt szó, mint Puccini, Mascagni vagy Saint-Saëns, akik maguk is lelkes hazafiak voltak. Az ítészek gyalázatosnak tartották, hogy az Opera még a jogdíjakkal támogatta is az alkotókat. Ugyancsak uszító hadjáratot indítottak a színház néhány olasz származású művésze ellen. Többen örökre elhagyták hazánkat. Ma már megmosolyogtató Egisto Tango, a színház főzeneigazgató kálváriája, akit egy magyar földbirtokos fogadott örökbe, így csendesítve le a hangoskodókat.

Érdekes párhuzam, hogy Simándy a zeneakadémista éveit is a háborús időszak kellős közepén tölti. Milyen ekkor a zenei képzés és mit várhatott egy énektanonc a diplomázáskor?

Simándy énekkari tagként, némi színpadi rutinnal a háta mögött került 1943 nyarán a Zeneakadémiára. Előképzettségének hála, a második évfolyamba vették fel, énekmestere Székelyhidy Ferenc, az Operaház korábbi korszakos tenoristája volt. Magukról az akadémiai évekről (valószínűleg két évfolyamot végzett), nem sokat tudunk. Az intézmény meglehetősen könnyűkézzel bánhatott a jó hangú tenorral, aki délelőtt próbált, este előadást énekelt az Operában – tehát iskolába járni sok ideje nem maradhatott. Hogy ez a képzés nyújtott-e Simándy számára valódi hasznot, talán csak ő maga tudhatta. Mesterei olyan jeles tanárok voltak, mint Laurisin Miklós vagy Rajter Lajos. Ám, hogy a világháború vége felé mennyire lehetett valódi munkát végezni, ez kérdéses. Valószínűleg a Zeneakadémián sem a legjobb hangulat uralkodott ekkoriban. Úgy a tanári kart, mint a diákokat megtizedelték a zsidótörvények és bizonyára a családokat is egyre több veszteség érte. Simándy 1945 nyarán fejezte be a képzést, de ekkor még erősen hadiállapotok uralkodtak a szétbombázott fővárosban.

Kórusban (Simándi Katalin jóvoltából)

Simándy első főszerepét Szegeden énekli, 1946-ban, a Carmen Don Joséjaként. Milyen szerepet tölt be a szegedi színház ekkor a 20. századi operajátszásban?

Büntető szerepet. Bár ez a megállapítás elsőre igen furcsán hangzik, lényegében mégis igaz. 1945 után ugyanis ide „küldték le” azokat a művészeket, akiket a háborús igazolóbizottság – a legkülönfélébb okokból – nem igazolt. Vaszy Viktor vezetésével ragyogó együttes kovácsolódott össze rövid idő alatt. Rutinos művészek és lelkes pályakezdők, akik közül nem sokkal később Pest visszaszipkázta a legjobbakat.

Noha az 1800-as évek elejétől játszottak olykor operákat Szegeden, állandó társulat alapítására csak 1945-ben került sor. A világháború utáni első – és sokáig egyetlen – vidéki együttes létrejötte Vaszy Viktornak köszönhető, aki 1941 és 1944 között már vezetett egy figyelemreméltó társulatot Kolozsvárott. Az első szegedi együttest nem sokkal Simándy távozása után, 1949-ben, feloszlatták, Vaszy is csak 1957-ben térhetett vissza, hogy aztán haláláig munkálkodjon a városi operaélet felvirágoztatásán.

1949-ben létrejön a Magyar Népköztársaság, és ezzel hatalomra lép a kommunizmus Magyarországon. Milyen hatása volt ennek az operajátszásra? Voltak-e be/eltiltott művek, rendezések, zeneszerzők, művészek? Hogyan változott a repertoár, voltak-e politikai jellegű előírások az előadásokra vonatkozóan?

Az Operaház fennállása óta állami intézmény, a kérdés „pusztán” annyi, hogy egy adott korszakban mennyire szólt bele a fenntartó a színház működésébe. A Rákosi-rendszer kultúrpolitikája természetesen erősen rányomta bélyegét az Operaház mindennapjaira is. A műfaj szerencséje volt, hogy a Szovjetunióban – bár kontroll alatt tartották – a balettel együtt támogatták. Amikor Moszkva pert indított a formalistának bélyegzett zeneszerzők ellen, Magyarországnak is lépni kellett, így kerültek tiltólistára többek között Bartók bizonyos művei. A méltán híres pesti Wagner-játszást is leginkább csak lélegeztetőgépen tudta Tóth Aladár, a színház legendás direktora, életben tartani. A világháború előtti rendkívül színes repertoárt látványosan redukálta az igazgató, méghozzá abból a megfontolásból, hogy a remekműveken keresztül tudjon nagyobb közönségrétegeket elérni. Míg korábban az Operába csak a kiváltságosok juthattak el, az államilag szabályozott olcsó jegyeknek (és ne feledjük, hogy még a tévé-korszak előtt vagyunk!) köszönhetően ömlött a közönség a Sztálin úti palotába. Ekkor jutott az intézmény a Városi (később Erkel) Színházhoz, sőt, nyaranta a Margitszigeten és az Állatkertben is tartottak előadásokat. A MÁV-val karöltve alapított Gördülő Operával a kisebb városokat-falvakat vették célba. A repertoár gerincét Mozart, Verdi és Puccini művei képezték, de igen sok szláv mű is színesítette ekkor a műsort, olyan operák is, mint az Eladott menyasszony vagy a Halka. Ekkor jutottak el az országba a nagy szovjet balettek, A diótörő, A hattyúk tava vagy a Párizs lángjai. A vasfüggöny kétes áldásai közé tartozott az is, hogy a művészek nem mehettek külföldre. Nagyon különféle múltú és indíttatású emberek rekedtek az Operaházban, akiket nyilvánvalóan szigorú kontroll alatt tartottak. Így a színház dolgozóinak ebben az összezártságban nem volt más dolga, vagy nem maradt más lehetősége, mint ragyogó előadásokat produkálni. Ezt emlegeti a mai idősebb generáció Tóth Aladár aranykorának. És ezt a kényszer szülte operajátszást robbantotta szét 1956.

Ekkor sokan külföldre disszidálnak. Hogyan viszonyultak ehhez az Opera művészei? Kik voltak, ha voltak, a kulcsfontosságú művészek, akik szintén kimentek külföldre? Hogyan érintette ez az operajátszást?

1956-ra felnőtt egy generáció, melynek tagjai legfeljebb az úgynevezett baráti országokban vendégszerepelhettek. Arról, hogy mi zajlott nyugaton, kevés valós fogalmuk lehetett. Művészek voltak, fiatalok, magabiztosak, sokan kihasználták azokat a heteket, amíg a határok nyitva voltak és elhagyták az országot. A nagyvilág természetesen egészen másfajta kihívásokat és lehetőségeket tartogatott számukra, mint amit itthon elképzeltek maguknak. Számos kisebb-nagyobb karrier bontakozott ki, vagy folytatódott Magyarországon kívül, de legalább ennyien tűntek el a feledés homályába. Pontos adataink nincsenek arról, hogy hány operaházi tag hagyta el ekkor szülőföldjét: Kertész István, Koltai Ferenc és Kulka János karmesterek, Angyal Nagy Gyula, Bencze Judit, Bencze Miklós, Cserhát Zsuzsa, Dobay Lívia, Gáncs Edit, Halász Éva, Koszó István, Klug Ferenc, Littasy György, Lóránt György, Remsey Győző, Svéd Sándor, Tamássy Éva és Tóth Miklós magánénekesek. Csinády Dóra, Müller Margit, Pásztor Vera, Szarvas Janina és Vashegyi Ernő balettművészek mellett 36 tánckari, és több mint 40 zenekari tag biztos, hogy a távozás mellett döntött.

Érdekesen alakult Simándy József sorsa is, aki véletlenül éppen 1956. október 22-én ült fel a müncheni gyorsra, hogy Fricsay Ferenc meghívására a Bayerische Staatsoperben lépjen fel. A tenorista Palló Imre hívására 1957 májusának legvégén érkezett Bécsből Budapestre.

A müncheni Lammermoori Lucia egyik jelenete (Fotó: Sabine Toepffer, Simándi Katalin jóvoltából)

Az Operaházban és az Erkel Színházban 1956 karácsonyán ment fel újra a függöny. Bár a produkciók, a díszletek és jelmezek nem sérültek meg úgy, mint a világháború alatt, a személyi veszteség majdnem akkora volt. A darabokat újra kellett tanulni, a szerepeket újra osztani. Mindez persze egy új énekes- és táncos-nemzedék felbukkanását is jelentette.

Ugorjunk a rendszerváltásra, 1989-be. Új korszak köszöntött ezzel a magyar operajátszásra?

A rendszerváltás korántsem volt akkora cezúra a magyar operajátszás történetében, mint a világháború közüli évek, vagy 1956. A kulturális határok 1989-re fokozatosan olvadtak le. Énekeseink ekkor már rendszeresen utazhattak külföldre, a nemzetközi szólisták meghívását leginkább az Operaház aktuális anyagi helyzete befolyásolta. Ami korábban nem volt jellemző, számos nagyszerű határon túli művész jelent meg a pesti színpadokon. Pánti Anna, Lory Andrea, Kiss-B. Atilla, Daróczy Tamás, Massányi Viktor, vagy Airizer Csaba – hogy csak néhány nevet ragadjunk ki a hosszú listából – jött erősíteni az Operaház együttesét, ugyanúgy, mint tették elődjeik a II. világháborúig.

Köszönjük Karczag Mártonnak az interjút! További olvasásra ajánljuk az általa vezetett Caruso blogot, illetve az Opera Digitár weboldalát.

Karczag Márton fotójának forrása: Operaház